1936. május 5-én a stockholmi Serafen kórházban került sor Karinthy Frigyes író agyműtétjére, mely az Utazás a koponyám körül című művét ihlette. A műtétet az akkor Európában vezető szaktekintélynek számító svéd agysebész, Herbert Olivercrona hajtotta végre.
A SMOSZ által felkarolt kezdeményezés eredményeképp 2009. április 18-án avatták fel a svédországi magyar szervezetek a Serafen kórház falán elhelyezett magyar és svéd nyelvű emléktáblát, mely erre az eseményre emlékezik.
Nagykövetségünk 2020. május 5-én Karinthyra emlékezve helyezte el koszorúit az emléktáblánál.
Karinthy könyve 1939-ben svédül is megjelent Ellen Berg fordításában, En resa runt min hjässa címmel, melyet 2018-ban újra kiadtak.
A regény az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményében elektronikusan is megtalálható: itt
Ízelítőképp egy részlet, miként idézi fel Karinthy könyvében Svédországba érkezését:
„Ezen a kis vonaton csak Malmőig megyünk, másfél óra, ott szállunk át a stockholmi gyorsra. A fülkében megcsap az idegen ország idegen berendezése, padok helyett öblös, óriás, pompás karszékek, nálunk régi kandallók előtt lát ilyent az ember. Világoszöld tájakon futunk át - milyen tiszta, fürdetett, édes, éles a levegő, zöld, mert többnyire fenyő, de itt-ott még hó kandikál a halmokon.
Malmőben átszállás. Az étkezőbe megyünk reggelizni. Helyes kis vendéglő, oldalt kasszafülke, a kasszírkisasszony, világosszőke Solveig, barátságosan mosolyog, úgy kell neki mondani: „fröken”. A pincér - „szmör gusz burt”-ot ajánl, most hallom először a fogás nevét, ami hat hétig étrendem tengelyévé válik. Gondolom, afféle apéritif, elszörnyedek, amikor negyvenféle ízelítőt kezdenek lerakni asztalunkra - a rózsaszínű és kék és zöld halak és sültek és vagdalt-golyócskák közepén hatalmas ezüstszilkében tejszín. Sajnos, nem érzem az ízét semminek (akárcsak tegnapi álmomban), csak az egyik halról állapítom meg csodálkozva, hogy édes: hogyne volna, hiszen málnalekvárral van elkészítve.
Sötétzöld és világoszöld és megint sötétzöld - messze a tizennégy órás úton, fenyvesek közt robogunk. Fenyőfa, kék tavak, pirosra festett faházak, véges-végtelen: ez „Sverige”, a dombok és csobogó források és fák körül sötétlő kék vizek és sziklák közt pirosló tanyák naivan regényes tája. Oly egyszerűen mosolyog, hideg bájjal és udvariasan és előzékenyen, mint egy falusi menyasszony.
De nagyon, nagyon fáradt vagyok már, mikor három óra felé a vonat berobog a fővárosba. Csak annyit látok, hogy tengerparton vagyunk, öblök és csatornák közt futottunk. És még egy szikrázó torony is felvillan, a városház aranykupolája. Többet egyelőre nem jelent számomra Stockholm, és nem is fog jelenteni négy hétig. H.-né fogad bennünket, akit Pestről értesítettek. Autóba csomagolnak, az ablakon keresztül csak aszfaltot látok. Igazán úgy látszik, kész vagyok, nem vágyom többé semmire. Fehér, tiszta lépcső előtt állunk meg. A homlokzaton fekete betűkkel „Serafimer Lazaretted”. Feltámogatnak a lépcsőn, amelyen soká nem fogok visszajönni... ha visszajövök. A folyosón, közel a lépcsőhöz, egyszerű betegszoba, egy személyre. Két tiszta, sudár termetű, fehér bóbitás ápolónő vesz át, levetkőztetnek, és az ágyba ejtenek. Irataimat elveszik.
A marathoni futó átadta az üzenetet.”