1936. május 5-én a stockholmi Serafen kórházban került sor Karinthy Frigyes író agyműtétjére, mely az Utazás a koponyám körül című művét ihlette. A műtétet az akkor Európában vezető szaktekintélynek számító svéd agysebész, Herbert Olivercrona hajtotta végre.

A SMOSZ által felkarolt kezdeményezés eredményeképp 2009. április 18-án avatták fel a svédországi magyar szervezetek a Serafen kórház falán elhelyezett magyar és svéd nyelvű emléktáblát, mely erre az eseményre emlékezik.

Nagykövetségünk 2020. május 5-én Karinthyra emlékezve helyezte el koszorúit az emléktáblánál.

  

Karinthy könyve 1939-ben svédül is megjelent Ellen Berg fordításában, En resa runt min hjässa címmel, melyet 2018-ban újra kiadtak.

A regény az Országos Széchényi Könyvtár gyűjteményében elektronikusan is megtalálható: itt

Ízelítőképp egy részlet, miként idézi fel Karinthy könyvében Svédországba érkezését:

„Ezen a kis vonaton csak Malmőig megyünk, más­fél óra, ott szállunk át a stockholmi gyorsra. A fül­kében megcsap az idegen ország idegen berende­zése, padok helyett öblös, óriás, pompás karszé­kek, nálunk régi kandallók előtt lát ilyent az em­ber. Világoszöld tájakon futunk át - milyen tiszta, fürdetett, édes, éles a levegő, zöld, mert többnyire fenyő, de itt-ott még hó kandikál a halmokon.

Malmőben átszállás. Az étkezőbe megyünk reg­gelizni. Helyes kis vendéglő, oldalt kasszafülke, a kasszírkisasszony, világosszőke Solveig, barátságo­san mosolyog, úgy kell neki mondani: „fröken”. A pincér - „szmör gusz burt”-ot ajánl, most hal­lom először a fogás nevét, ami hat hétig étrendem tengelyévé válik. Gondolom, afféle apéritif, elször­nyedek, amikor negyvenféle ízelítőt kezdenek le­rakni asztalunkra - a rózsaszínű és kék és zöld ha­lak és sültek és vagdalt-golyócskák közepén hatal­mas ezüstszilkében tejszín. Sajnos, nem érzem az ízét semminek (akárcsak tegnapi álmomban), csak az egyik halról állapítom meg csodálkozva, hogy édes: hogyne volna, hiszen málnalekvárral van el­készítve.

Sötétzöld és világoszöld és megint sötétzöld - messze a tizennégy órás úton, fenyvesek közt robo­gunk. Fenyőfa, kék tavak, pirosra festett faházak, véges-végtelen: ez „Sverige”, a dombok és csobo­gó források és fák körül sötétlő kék vizek és szik­lák közt pirosló tanyák naivan regényes tája. Oly egyszerűen mosolyog, hideg bájjal és udvariasan és előzékenyen, mint egy falusi menyasszony.

De nagyon, nagyon fáradt vagyok már, mikor három óra felé a vonat berobog a fővárosba. Csak annyit látok, hogy tengerparton vagyunk, öblök és csatornák közt futottunk. És még egy szikrázó to­rony is felvillan, a városház aranykupolája. Többet egyelőre nem jelent számomra Stockholm, és nem is fog jelenteni négy hétig. H.-né fogad bennünket, akit Pestről értesítettek. Autóba csomagolnak, az ablakon keresztül csak aszfaltot látok. Igazán úgy látszik, kész vagyok, nem vágyom többé semmire. Fehér, tiszta lépcső előtt állunk meg. A homlokza­ton fekete betűkkel „Serafimer Lazaretted”. Feltá­mogatnak a lépcsőn, amelyen soká nem fogok visszajönni... ha visszajövök. A folyosón, közel a lépcsőhöz, egyszerű betegszoba, egy sze­mély­re. Két tiszta, sudár termetű, fehér bóbitás ápolónő vesz át, levetkőztetnek, és az ágyba ejtenek. Iratai­mat elveszik.

A marathoni futó átadta az üzenetet.”